A magyar megújuló energia piac szereplőit a napokban közzétett a METÁR-tender eredmények tartják lázban. Már pár hónappal ezelőtt is hüledeztünk a 2019-es év rendkívül alacsony licitjein. Az ilyen értékesítési ár mellett megvalósított projektek józan ésszel belegondolva, a különböző járulékos költségekkel súlyosbítva a legjobb esetben is csak nullszaldósak lehetnek, vagy nagyon szerény hasznot hoznak, de azt is úgy, hogy a befektetés megtérülési ideje kitolódik. Az október végén nyilvánosságra került licitek azonban minden képzeletet felül-, vagy még inkább alulmúlnak. Megkísérelünk választ találni a METÁR-tenderre érkezett rendkívül alacsony licitekre.
A licitek között a már idén nyáron is alacsonynak számító 21 Ft/kWh kínálati ár mellett szerepelt 18 Ft-os ár is, a legalacsonyabb licit pedig 16,18 Ft volt. Felmerül a kérdés: a licitálónak valóban megéri ilyen alacsony áron kínálni a villamosenergiát, amikor a kiegyenlítő energia díjjal és a közvetítői jutalékkal terhelt eladási árból praktikusan alig 12 Ft marad a zsebében minden kWh után?
Ha egy pillantást vetünk az energiatőzsde értékesítési áraira, láthatjuk, hogy a tender benyújtásának idején 22,6 Ft / kWh körül alakult. (Ne tévesszen meg senkit a november eleji 14,5 FT / kWh ár, ami egyértelműen a Covid-19 pandémia hatása.) Természetesen a HUPX ár változó, de így is értelmetlennek tűnik a tőzsdei súlyozott áraknál alacsonyabb licitet tenni. Vagyis, aki eredetileg ennyiért kínálta fix áron (értelemszerűen a kiegyenlítő energia költség mindkét árat egyformán csökkenti, ezért azzal külön nem foglalkozunk) a villamosenergiát, még éppen „pénzénél volt”, míg aki 16,18 Ft-ért kínálta volna, fizethette volna a különbözetet. Vajon aki ilyen alacsony árral „vitte” a tendert, a csata mellett megnyerte a háborút is?
A rendkívül nyomott árakra többféle magyarázat létezik. Lássuk sorra a lehetőségeket!
Az elsők között szerepel az üzleti rutin: a pályázatot beadó cég a rulettjátékos-logikát követi, mely szerint, ha eddig is nyert, ezután is nyerni fog az üzleten. (Így működnek a kaszinók: tudjuk jól, hogy a végén a játékos többnyire mindent elveszít!) Csakhogy attól, hogy korábban működött egy modell az egyik projektben, attól még a másikban nem biztos, hogy fog. Tipikus példa erre a 2008-as ingatlanpiaci buborék-jelenség az Egyesült Államokban. Az ingatlanbiznisz hosszú évek óta biztos befektetésnek számított, az ingatlanok felvásárlásából és eladásából komoly vagyont tudtak felhalmozni az élelmes üzletemberek. Csakhogy 2008-ban a pénzügyi válság miatt pár hét alatt leült a piac, és a megszerzett ingatlanokat komoly veszteséggel tudták csak értékesíteni.
Elfelejtett költségek
Az üzleti tervből kifelejtett (elfelejtett?) költségekről már korábban is esett szó: a kiegyenlítő energia díjról (jelenleg 3-4 Ft / kWh), az áramszolgáltató kereskedők díjáról, a menetrendezési díjról, nehezen kiszámítható beruházási és üzemeltetési költségekről.
A 16,18 Ft-os licit benyújtójának az optimizmusa a forint volatilitásának tükrében még inkább indokolatlan: augusztus elején (vagyis a METÁR-tenderek előkészítésének idején) 342 Ft volt egy Euró, október 15-én, a tender benyújtásának határidején 365 Ft, a beérkezett pályázatok közzétételekor pedig már 369 Ft az Euró árfolyama! Ez a számunkra kedvezőtlen folyamat még szembetűnőbb, ha egy éves vagy akár öt éves időintervallumban vizsgáljuk: 2016. azonos időszakában 313 Ft-ot ért egy Euró, 2019 novemberében pedig 336 Ft-ot. Jelenleg 362 Ft körül mozog az árfolyam – vajon akkor is megtérül a projekt, ha eléri a 400-at? Hiszen a beruházás költségeit euróban fizeti a befektető, míg a bevételt forintban kapja meg, így az infláció önmagában tetemes összeget visz el a lehetséges nyereségből. A METÁR-tenderes ár pedig az éves infláció alatt számítódik 1%-kal, vagyis pl. egy 10 éves ciklusnál már igen jelentős, 10%-os inflált bevétel lesz. Könnyen kiszámítható, hogy ha az elmúlt egy év árfolyamait vesszük számításba, akkor csak a forint romlása miatt 10-12%-kal emelkednek a költségek, viszont az inflációs rátából kivont egy százalék után a tényleges árbevétel növekedés éves szinten pusztán 2-3%-os lehet.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy milyen piaci környezetben kell boldogulnia annak, aki megújulóba fektet: a jogi szabályozás 2016 óta legalább tíz alkalommal módosult, és nem mondhatni, hogy egyre könnyebb terepet nyújtott volna a szektor számára. Az áramszolgáltatókkal való együttműködés szabályozása ellenben meglehetősen foghíjas – egy váratlan hálózati leállás költségeit senki nem téríti meg a napelempark tulajdonosának. Ez egy fél megawattos projekt esetében még csak-csak menedzselhető, de egy 50 MW-os projektnél bedöntheti a teljes mérlegkört. Ennek kezelésére biztosításra lenne szükség, ilyen azonban még nem áll rendelkezésre.
Sérülékeny gazdaság
A Covid-19 pandémia minden eddiginél jobban láthatóbbá tette a magyar gazdaság sérülékenységét: egyik napról a másikra komplett ágazatok térdeltek le, szolgáltatói és beszállítói láncok szakadtak meg. A klímaváltozás hatásai kiszámíthatatlanok lettek: aki napelemparkot tervez, annak számolnia kell az extrém időjárási körülményekkel is. Megjósolhatatlan, hová tartanak az energiaárak, lesz-e emelkedés, és ha igen, mekkora; nem fog-e csődbe menni és fizetésképtelenné válni a menetrendező csoport vagy éppen az áramkereskedő.
A beruházások során felhasznált alapanyagok árai 2020-ban ismét éppúgy emelkedtek, mint a munkabérek és a szolgáltatások, valamint az üzemeltetési költségek ára: a napelempanelek a közhiedelemmel ellentétben nem lettek sokkal olcsóbbak, az áruk hullámzó, az acél és a fémszerkezetek ára viszont egyértelműen magasabb lett. A napelemparkok telepítésére alkalmas területek pedig egészen elképesztően megdrágultak: amit 2016-ban hektáronként 800.000 Ft-ért kínáltak, 2020-ban 6 millió Ft hektáronkénti árnál kezdődik, a határ pedig a csillagos ég. A megszerzett területek felett érzett öröm sem felhőtlen: beárnyékolja a magas földvédelmi járulék, és az agrárlobbival rendre kipattanó konfliktus.
Mégis, miért (és kinek) vonzó ez a piac?
Kicsi az esély tehát, hogy egy magyar befektető kapva kapjon egy METÁR-nyertes projekten. Vajon mennyire vonzó a magyar piac egy külföldi befektetőnek? Kívülről nézve legjobb jóakarattal is csiszolatlan gyémánt a magyar befektetés, mintsem igazi drágakő. A banki finanszírozási folyamat lassú, az ágazati büdzsé kicsi. Jellemzően a külföldi befektetők eddig se hoztak be friss pénzt, helyette magyar bankokkal finanszírozták a projekteket. Egyáltalán: egy 50 MW-os projektre honnan lesz banki ágazati keret? A helyzetet súlyosbítja, hogy a magyar gazdaság mozgástere nagyon szűk: hiányzik az intenzív tőkepiac, így a veszteség pótlására nem lehet pénzt bevonni részvénykibocsátással, mint mondjuk az amerikai piacon.
Valamiért azonban mégis beadtak 16-18 Ft-os tendereket, és ezek között külföldi befektetővel rendelkező projekt is akad. Lássunk hát néhány érvet az alacsony licitek mellett is!
Mi szól mellette?
Van rá egy egészen halvány esély, hogy semmilyen váratlan esély nem fog történni a projekt élettartama alatt – ez esetben szerény, de biztos bevételt jelent, ha (például) garantáltan 18 Ft/ kWh veszik meg az áramot (számokban kifejezve: 18 Ft-os átvételi árnál kb. 4 Ft a bevétel).
Vegyünk egy olyan forgatókönyvet, ami a saját tőke (equity) megtérülését veszi figyelembe: 10% önerő esetében elérhető az önerőre vetítve akár 10% fölötti megtérülés is – legalábbis akkor, ha 20 éves megtérülési idővel számolunk (ez úgy érhető el, hogy a felvett hitel fennmaradó részének törlesztésére 10 év múlva a projektgazda egy újabb 10 éves hitelt vesz föl). Csakhogy egy ilyen hosszú kifutás komoly kockázatokat rejt: nem tudható például, hogy két évtized alatt mennyit kell felújításra, karbantartásra költeni. A fejlődés elképesztően felgyorsult, ki garantálja, hogy nem jön egy új, friss technológia aminek „árnyékában” már senki nem finanszírozza 10 év után a fennmaradt hitelt? Az equity megtérülését egy olyan modell is biztosítja, amikor egy alap friss pénzt fektet be a projektbe – ez esetben azonban annak a lehetősége áll fenn, hogy habár az önerőre lesz megtérülés, de 10 és 20 év között a hátralékos tőkét veszíti el a beruházó a nagyszámú ismeretlen kockázati tényező miatt.
A nagyvonalú befektetők nyomában
A pályázatok extrém alacsonyra tervezett kivitelezési költséggel térülnének meg alacsony kamattal. Kinek éri meg mindez? Azt világos, hogy a fejlesztő és kivitelező cégek keresnek a dealen, de vajon a létezik-e olyan befektető, aki belevág egy magas kockázatú beruházásba 3-5% hozam mellett? Ha jóindulattal szemléljük a felvázolt képletet, akkor kirajzolódik egy olyan befektető alakja, aki folyamatosan tud friss pénzt bevonni, és nem kérik rajta számon, hogy a 20 éves ciklusban alapjában kompletten elbukja a befektetetett tőkét. Ilyen befektető nincs is, vagy mégis van? Azt kell mondjuk, bármilyen furcsa, de van!
Lássuk, mi tesz egy veszteségesnek tűnő projekt mögött álló befektetőt ilyen indokolatlanul nagyvonalúvá! Elképzelhető, hogy az adott befektető portfóliót épít. Ez esetben valóban van egy olyan szakasza az építkezésnek, amikor a portfólió szélesítése érdekében „égetik” a pénzt. No persze ezt aligha tehetik meg hazai befektetési alapoknál, tehát valamelyik nemzetközi alap állhat a befektetés mögött. A folyamat eredményeként így azonban akaratlanul is külföldi tulajdonba kerülnek a nagyobb hazai napelemparkok! Hosszú távon ez biztosan nem szerencsés szituáció, és nem fogja a gazdaságunkat sem pörgetni.
Szomorú következtetés
Emellett más magyarázat is lehetséges, ami viszont még az előbbinél is szomorúbb következtetést von maga után a magyar gazdaság versenyképességére nézve. Az időzítés miatt elképzelhető, hogy a koronavírus okozta károkat kompenzáló, vissza nem térítendő európai gazdaságélénkítő támogatások jelennek meg nálunk új befektetésekként, külföldi beruházók által. A gazdaságélénkítő támogatások az EU több országában is nagyságrendekkel magasabbak, mint nálunk – olyan nagyvállalatok vehették fel, akik vállalták, hogy a pénzt minél előbb a gazdaság újraindítására fogják fordítani. A támogatás felhasználásában szempont volt, hogy mielőbb befektessék a megítélt összeget – lehetséges, hogy ilyen forrásokra alapoznak a METÁR-nyertes projektek? Ez azonban azt jelentené, hogy – leegyszerűsítve – a külföldi befektető „ingyen pénzt” fektetett be nálunk, így az ő valós költségei jóval alacsonyabbak, hiszen a támogatás kompenzálja a nem tervezett költségeket.
Így vagy úgy, a magyar gazdaság versenyképessége mindenképpen sérül. Ha pedig a METÁR-tendereken az irreális egymás alá licitálás marad a trend, az előbb-utóbb zsákutcába vezeti a teljes naperőmű-szektort.
